A klímaváltozás megállítása érdekében a világnak csökkentenie kell épületeink szén-dioxid-kibocsátását. A jelentések ismételten kimutatták, hogy az épületek, pontosabban az ezeket használó emberek a világ szén-dioxid-kibocsátásának körülbelül 40 százalékát képviselik, vagyis a célok elérése csak akkor lehetséges, ha a fogyasztásunkat csökkentjük. Az azonban még kérdéses, hogy mi ennek a legjobb módja, hiszen minden épület más és más paraméterekkel rendelkezik.
Két lehetőség kínálkozik egy régebbi épület hatékonyabbá tételére: felújítás vagy lebontás és újjáépítés. Ha egy új épület úgy tudja csökkenteni az energiafogyasztását, hogy több szén-dioxidot takarít meg élettartama során, mint egy régebbi épület, illetve az építés környezetterhelése is kedvező, akkor ésszerű lehet bontani és újat építeni. A számításokat azonban nehezíti, hogy még mindig nem tudjuk pontosan, mennyi szén kapcsolódik az egyes építőanyagokhoz és építési folyamatokhoz.
Nem könnyű a helyzet, mert a legtöbb tudós úgy gondolja, hogy körülbelül 2050-ig kell teljesen dekarbonizálnunk, mielőtt visszafordíthatatlan és esetleg katasztrofális hatások érvényesülnek a bolygón. Többek között az európai klímatörvény szerint az Európai Unióban 2030-ig legalább 55%-kal kellene csökkenteni az üvegházhatású gázok nettó kibocsátását, és 2050-re kötelező lenne a klímasemlegesség. Ide kapcsolódik egyébként az üvegházhatású gázokról szóló protokoll (Greenhouse Gas Protocol), ahol a kibocsátásokat csoportosítják (Scope 1., 2. és 3.).
Számolgatunk
Számos szervezet próbálta kiszámolni az épületek élettartama során keletkező szénlábnyom volumenét. A World Green Building Council becslése szerint az épületek általi szén-dioxid-kibocsátás összes kibocsátás 38%-a, ebből 28% a működésből, 28% az anyagokból és 11% az építkezésből származik. Ez alapján egy épület kibocsátásának nagyjából 60%-a az üzemeltetésből, 40%-a pedig az építésből származik. Más tanulmányok 80/20% arányra becsülik ezeket a számokat. Vagyis talán az esetek többségében a legjobb megoldás egy épület lebontása, különösen akkor, ha egy ingatlan már meghaladta 50. évét, persze nem dózerolhatjuk le a városokat.
De ezek a számok csupán kalkulációk, hiszen nem tudjuk pontosan, hogy mennyi szén kapcsolódik az építőanyagokhoz. Egyes termékek rendelkeznek Környezetvédelmi Terméknyilatkozattal (EPD), de például szerelvények vagy mechanikai berendezések esetében gyakorlatilag az egész globális ellátási láncot kellene vizsgálni. (Itt jön a képbe a már említett Scope 3., amely az értékláncban máshol keletkező közvetett kibocsátásokat foglalja magában.) Vagyis egy építkezésen az egyik anyag helyből származik, így a szállítás környezetterhelése alig jelentkezik, míg egy másik anyag a tengerentúlról érkezik, miközben a köztes állomásokat alig ismerjük.
Ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt!
Sőt, vannak ellenérdekelt felek is, így a szén-dioxid-kibocsátás nyomon követése nem prioritás például a gyártó cégek számára, pedig a globális kibocsátás jelentős arányáért felelnek. Van persze néhány új technológia, amely csökkentheti a gyártási folyamat során keletkező szén-dioxidot, de további szabályozásra lenne szükség a technológiai változások elősegítése érdekében.
Nyilván további párbeszédre és egységes rendszerekre volna szükség, ahol a vállalatok és az állami szervek közösen dolgozhatnának ki olyan értékeket, amelyek teljesítik a célokat, ugyanakkor a vállalati szférát sem ítélik veszteségekre. Ráadásul óvatosan kell egyensúlyozni, hiszen a gyors változás növelheti az építőipar amúgy is emelkedő költségeit, így aztán felborulhat a piacot meghatározó kereslet-kínálat egyensúly. Mindenesetre továbbra is nehéz eldönteni, hogy korszerűsítsük a meglévő épületeinket, vagy bontsuk le és húzzunk fel hatékonyabb ingatlanokat.
Fotók: Getty Images
