Évek óta léteznek természetes építőanyagok, amelyek több célra is használhatóak egy-egy építkezésen. A legszennyezőbb iparágak közé tartozó építőiparnak elemi érdeke lenne minden egyes tizedes lefaragása a karbonkibocsátásból, ám ez a művelet erősen akadozik. Mégis, min múlik, hogy szélesebb körben is elterjedjenek az öko-építőanyagok, hogyan látja ezt a kérdést egy nagy nemzetközi építésziroda egyik vezető tervezője, és hogyan a hazai szakemberek?
Sok minden eszünkbe juthat az építőipar és környezettudatosság említésekor, elsőre talán az, hogy ez egy axióma, nyomban utána pedig a két fogalom összetett viszonya. Az építőipar a nyersanyagok előállításakor, az építkezés idején, végül az üzemeltetés és karbantartás alatt is szennyezi a környezetet, így érdemes külön-külön vizsgálni e területeket. Ha építőanyagokról beszélünk, akkor természetesen az első fázisra, a beépített karbonra gondolunk. A beépített karbonkibocsátás magában foglalja az anyagkitermelést, a szállítást a gyártóhoz, a gyártást, a szállítást az építkezés helyszínére, az építést, a felhasználási fázist, a karbantartást, a javítást, a cserét, a felújítást, a bontást, a szállítást a lerakókba, a feldolgozást, az ártalmatlanítást – tehát mindent, ami az építéshez használt nyersanyagokkal összefügg.
Mivel az épületek üzemeltetése egyre hatékonyabb, a beépített szén-dioxid a következő évtizedekben az új építésű ingatlanok teljes szénlábnyomának közel felét teszik majd ki, és erre már a szabályozóknak is reagálniuk kell – foglalta össze Klopfer András, a Denkstatt Hungary fenntarthatósági tanácsadója. A terület szabályozása országonként jelentősen eltér. Klopfer szerint Svédországban van az egyik legszigorúbb szabályozás, de persze máshol is „nagy nyomás nehezedik majd az építőanyag-gyártókra, mivel termékspecifikus információkat kell nyújtaniuk a kivitelezők számára, és ehhez rengeteg adatra lesz szükségük.”
És ugyanide lyukadunk ki, ha nem szabályozói, hanem építészeti szemszögből közelítjük meg a kérdést. Svédország helyett induljunk el most a szomszédjától, Dániától, ahol a világszerte megaprojekteken dolgozó Henning Larsen (HL) építésziroda (Siemens globális központ, München; The Springs, Sanghaj; King Abdullah pénzügyi központ, Rijád; Volvo Világa látogatóközpont, Göteborg) egy rendhagyó projektbe vágott bele 2022-ben.
Léptékében kicsi, hatásában óriási
A szóban forgó projekt egy iskolabővítés volt a Dánia szívében lévő Rønde városkában. Mindössze 250 négyzetmétert tettek hozzá a Feldballe iskolához, anyagilag nem is érte meg a Henning Larsennek ezzel foglalkoznia, ám az anyagi szempont csak egy volt a sok közül. Csak az építőanyagok előállítása a globális karbonlábnyom 11%-áért felel – írja a HL –, ebből a cementgyártás önmagában 8%-ért, míg a sokat becsmérelt légi közlekedés csak 3%-ért. Éppen ezért elkezdtek visszanyúlni az évezredek óta használt természetes építőanyagokhoz. De nézzük, mit jelent ez a dániai suli esetében!
Egy ökotudatos település meglévő iskolája egy-egy új tanteremmel és laborral bővült a munka során. Magnus Reffs Kramhøft vezető tervező elmondása szerint a projekt ideális kísérleti terepet jelentett a landmark épületeket jegyző iroda számára. Ez egyben a válasz is arra, hogy miért éri meg egy világhírű építészirodának egy kis vidéki iskolával bíbelődni.
A Feldballe-projekt kíváncsiságból és bátorságból született, amiből nem üzletileg, hanem tudás- és tapasztalatszerzésben profitálhat a Henning Larsen. A stúdió a nagyobb projekteknél is alkalmazhatja majd ezt a tudást, azon belül is a Design for Disassembly (tervezés és szétszerelés) elvet, amit Peter Tegner Matz dolgozott ki. Ez az elv meghatározó szerepet játszott az iskola építésénél: a házon számos specialista (anyag- és fenntarthatósági szakértők) dolgozott, de mindent alárendeltek ennek az elvnek, ami biztosítja, hogy az épület elemeit később újra felhasználhassák, az életciklusuk végén pedig visszaadhassák a természetnek.
Megpróbáltak minél több természetes elemet beépíteni, hogy lássák, milyen messzire juthatnak a bioalapú koncepcióval. Mindenekelőtt egészségesebb beltéri levegőt szerettek volna, aminek érdekében vályogot és természetes szellőzést alkalmaztak. A hőszigetelés szalmából készült, aminél fenntarthatóbb építőanyagot nem is találhattak volna: mezőgazdasági hulladékból gyártották, és később maradéktalanul a természeté lehet ismét. A szalma gyorsan megújuló, természetes anyag, ami minden építészeti előírásnak megfelel. A stúdió itt használt először szalmát, most pedig keresi a lehetőséget, hogy nagyobb alapterületű, többszintes épületnél is tervezhessen vele. Kramhøft szerint sok „szép és okos, fenntartható” projektet terveztek különböző igények szerint, de anyaghasználatban ez az iskola a legelőremutatóbb.
Ugyanakkor nem csak a „körforgásos anyagokban” lehet gondolkodni: hasonlóan fontos szempont újrafelhasználni a már legyártott és felhasznált anyagokat, megújítani a meglévő épületeket. A HL vezetője ennek érdekében egyszerűsítené az épületek komplexitását, amivel pénzt és munkát lehetne megspórolni. Mint mondja, tovább kell tesztelni különböző anyagokat, mert a szalma csak egy a sok lehetőség közül. Fontosnak tartja a tudatosságot, a határok feszegetését is, az új ismeretek gyűjtését, hogy később könnyebben alkalmazhassanak egyszerű megoldásokat és természetes anyagokat.
Tudásban, anyagismeretben, know-how-ban tehát jelentős előrelépés, viszonyítási pont a Feldballe iskola a Henning Larsennek, de ez még nem magyarázza azt, hogy miért nem terjedtek el szélesebb körben a már évek óta ismert ökoalapú, de szabványosított szigetelések, vakolatok, festékek stb. Elvégre elérhetők sorozatgyártott, meghatározott műszaki paraméterekkel rendelkező anyagok, akár szigetelést, akár burkolatot, akár szerkezeti elemeket keres az építész.
Vannak ugyan nagyobb léptékű projektek, de azok a maguk módján szintén kísérletnek számítanak. Elég itt annyit megjegyezni, hogy a világ legnagyobb CLT (cross laminated timber – rétegragasztott fapanel) felhőkarcolója, a Milwaukee-beli Ascent eleve nem felelt volna meg az amerikai szabványnak. Az USA-ban mindössze 26 méter a nehéz faépítmények magassági korlátja, az Ascent pedig 86,6 méteres – „próba és teszt” alapon épült, külön hatósági felügyelettel, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a megbízott ellenőrnek volt erdészeti háttere, és ismerte a CLT technológiát.
Továbbá durva egyszerűsítés volna faépületnek nevezni a tornyot: az épület alapja egy betonvázas, hatszintes platform, erre jön a 19 emeletes, fából készült torony, CLT oszlopokkal, gerendákkal és padlókkal. Szintén betonból készült a liftaknák és a lépcsőház magja, hogy az épület könnyebben megbirkózzon a szél okozta és szeizmikus mozgásokkal – de tűzvédelmi okokból is. Bárhogy is nézzük, a megújuló anyagok alkalmazása még csak kísérleti fázisban jár a nagyobb léptékű építkezéseknél.
Miért tartunk még csak kísérleti fázisban?
Itthonról nézve mindez nem meglepő: CLT-ből jellemzően félreeső telkekre épülnek családi házak, kiadásra szánt kabinok, középületet még nem csavaroztak össze nálunk ilyenből. De miért nem alkalmaznak a nagy beruházásoknál természetes építőanyagokat, miért van velük szemben bizalmatlanság, ha amúgy is évszázadok óta ismerjük ezeket?
Egyszerűen az elmúlt évtizedekben annyira elterjedt a vasbeton alkalmazása, hogy a nagy projekteknél, ahol sok pénz forog kockán, a megrendelők, a fejlesztők és a kivitelezők is megmaradnak annál, mert nem jelent kockázatot, ismeretlen tényezőt, biztosabban számolhatnak költségekkel, megtérüléssel. Ezzel együtt egyre több piacképes öko-építőanyagot gyártanak, amelyekre mindinkább figyelnek a „hagyományos” építőiparban is. „Ha pedig az új anyagokhoz pontos adatok, teljesítménymutatók és tanúsítványok is járnak, akkor hirtelen reálisabbá válik ilyen megoldásokat találni és meggyőzni erről a megrendelőt vagy a vállalkozót” – mondja az építész.
Az anyagi kérdéseket ne becsüljük alá: Kramhøft a saját háza építésekor is hozott „ostoba döntéseket” anyagi kényszerből. Nem örült neki, de „ez volt a realitás”. Következésképpen egyenlőbb árazást szeretne, akár magasabb adót a szennyezőbb építőanyagokra. Merthogy a nagy gyártók termékei mindig olcsóbbak egy kicsit, és innentől „ez egy folyamatos probléma, amit politikai úton kell megoldani. Állami szinten kell elérni, hogy a nagy szereplők jobban hozzájáruljanak a klímamegoldásokhoz.”
Vagyis építészeti oldalról megközelítve ugyanoda lyukadtunk ki, mint a cikk elején idézett fenntarthatósági szakértő: szabályozásokkal kell kikényszeríteni a változást, részben ezért is született meg az ESG (enviromental, social, governance – környezeti, társadalmi, vállalatirányítási) szabályozás, és ezért vannak zöld hitelek.
Logikusan a megbízók tehetnének még a természetes építőanyagok elterjedéséért, de ők ebben a komplex rendszerben jóval eszköztelenebbek még az építészeknél is. Ha esetleg ismerik is a lehetőségeket, a műszaki paraméterekhez – mi megvalósítható és mi nem – már szinte biztosan nem tudnak hozzászólni. Ilyenformán hiányzik még egyfajta ismeretterjesztés is: a megbízóknak elég lenne tisztában lenniük a természetes építőanyagok adta előnyökkel és lehetőségekkel, az építészeknek viszont napi szinten illene követniük ezt a ma még nem mainstream, ellenben rohamosan fejlődő szférát.
Azért vannak jó példák Magyarországon is, ahogy Bíró Péter épületbiológus megjegyezte: a Budapest One irodaházban, apartmanokban, szállodákban és több 100 családi házban alkalmaztak már természetes építőanyagokat, sőt, itthon gyártanak is az ÉMI által minősített vályogtéglát, vályogvakolatot és minősített szalma hőszigetelést. Ám több szakértő szerint az építészeket is edukálni kell itthon, és akkor ott vannak még azok a bizonyos számítások és szabályozási kérdések, amelyek meggyőzhetik végül az ingatlanbefektetőket is.
Fotó: Getty Images. A cikk megjelent az Ingatlan Évkönyv 2023/2024 kiadványban – Kiadó: Az Év Irodája Kft., ingatlan.com csoport
