Sűrűbb városszövet, célzott fejlesztések és a körforgásosság elvei – dióhéjban ezek határozhatják meg az épületeink fejlődését a következő évtizedekben. Ahhoz viszont, hogy az egész problémahalmazt jobban megérthessük, teszünk egy gyors kitérőt egy teljesen más irányba, távol a nagy ingatlanfejlesztők világától.
Aki ma bármilyen szinten épületekkel foglalkozik, biztosan találkozott már a kabinházak divatjával. A világ számos országában lassan napi beszédtéma a lakhatási válság, a tiny house iparág – miniház, kisház és a szintén ide sorolható mobilház – élelmes, marketinges vénával megáldott szereplői pedig ügyesen hozzák meg a kedvet akár egy életformaváltáshoz. Kis alapterület, megfizethető otthon, olcsó fenntarthatóság, szinte teljes függetlenség a közművektől – ezek a racionális érvek, ám aki konyít a marketinghez, az természetesen apellál az érzelmekre is.
„Természetes anyagból van, minimalista, ami minimalista életszemléletet is jelent: dobj ki minden felesleget, szabadulj meg a felesleges tevékenységektől, rossz szokásokól, élj elvonultan, csendesebben, hogy kizárólag a számodra fontos dolgokra összpontosíthass! Felejtsd el a stresszt, jógázz, meditálj a szabad levegőn, testi-lelki értelemben hagyd magad mögött a város zaját, bűzét, koszát!” – nagyjából így hangzik az érvkészlet, ami magától értetődően rezonál a városi stressztől, zajtól, bűztől, kosztól megcsömörlött emberben.
Csakhogy!
De az ember társas lény, így a civilizációból kivonulni csak nagyon kevesek – jellemzően művészek – számára valós opció. És bár a csendes, stresszmentes élet iránti igény érvényes, ezt egyetlen építmény önmagában nem tudja nyújtani, szembejön ugyanis a valóság. 2023-at írunk, a városaink már kiépültek, nemigen tehet le senki egy kabinházat valahol a belvárosban, hogy kedve szerint síri csendben meditálhasson, ugyanakkor elérje a következő hetes buszt, ha épp arra van igény.
Minden gondolatunk beilleszkedik egy kulturális szövetbe, minden tettünk egy társadalmi szövetbe, és minden lépésünk egy városi szövetbe. Ha pedig várostervezőkkel vagy építészekkel beszélgetünk, lényegében konszenzus van arról, hogy a jövő társadalmát jól szervezett városokban lehet működtetni, az erdőbe kimenekülő hobbi filozófusok hada nem opció.
Gondoljunk bele: már az agglomerációs ingázás is temérdek problémát generál, holott az agglomeráció nem a civilizáción kívül van, még csak nem is a peremén, egyszerűen csak távol a mindennapi tevékenységektől, munkahelyektől, szórakozóhelyektől. Már a Budapest körüli agglomerációban is felütötte a fejét a vízhiány, ismerőseink járnak autópályán bevásárolni, mert nincs bolt az elővárosi településen, a dugóban üldögélés pedig állandó élménye szinte mindenkinek. Legjobb esetben is itt, de inkább ennél távolabb lehet kabinházazni. A fenntarthatóságnak ugyanis a közlekedés is a része: akinek van egy kis ökológiai lábnyomú háza, amihez azonban folyamatosan autózni kell, akkor amit megnyert az egyik területen, azt nyomban el is veszti máshol.
Akkor mi a megoldás?
Mit mondanak hát a várostervezők és építészek? A fenntarthatóságot a város újra feltalálásával vagy legalábbis újragondolásával valósíthatjuk meg. A legtisztább energia a fel nem használt energia, tartja a pólóra kívánkozó mondás, ehhez pedig autósok milliói helyett jól szervezett, vonzó tömegközlekedés kell (egy újabb jól csengő mondás szerint „akkor megfelelő a járatsűrűség, ha már eszedbe sem jut megnézni a menetrendet”), sőt, még inkább olyan városi alközpontok, ahol akár tömegközlekedésre sincs szükség. Ez a 15 perces város koncepciója, ahol óvoda, iskola, játszótér, gyógyszertár, bolt mind-mind elérhető sétálva vagy biciklizve.
Szép gondolat, de ehhez át kell alakítani a városainkat. Az elmúlt évtizedekben sok városfejlesztés rosszul sült el, például a funkciók szerinti városrészek koncepciója elbukott. Ilyen a 70-es évektől kiépült párizsi La Défense üzleti negyed, ahol az irodaházak megtelnek napközben, az utcák ebédidőben, aztán visszatérnek a dolgozók az irodákba, hogy éjszakára kísértetvárossá váljon a környék jó része. A bejáráshoz ingázni kell, ahogy sok minden máshoz is, részben erre reagál az új irány, az önálló alközpontok fejlesztése.
Városi akupunktúrák
Mivel jól kiépült városokról beszélhetünk, az ingatlanfejlesztőknek, várostervezőknek roppant körültekintően kell eljárniuk: a cél felkeresni a városszövetben lévő hézagokat, felhagyott ipartelepeket, szlemesedő környékeket, rosszul kihasznált területeket, és ott célzott fejlesztéssel életképes és a korábbi hiányosságokat megszüntető funkciókat telepíteni. Ez a szakirodalomban városi akupunktúrának nevezett művelet, ami ebben a formában talán kicsit elvontan hangzik, holott vannak rá jó példák.
A dél-spanyolországi Murcia egyik periférikus, leromlott városrészét, az Espritu Santót valósággal újjáélesztették 2008 és 2012 között; a finom, nem agresszív, mini beavatkozások sokaságára találták ki a „városi DNS” és a „városi akupunktúra” kifejezéseket. Kulcskérdés volt a lakosság bevonása, egy egyszerű alapelv mentén: először azonosították a problémákat, majd közösen kerestek rájuk megoldást.
Sok leromlott házat elbontottak, az üres telkeket kulturális, sport és szórakozás céljára hasznosították, nőtt a közcélú zöldterület. Családsegítő szolgálatot és önsegítő csoportokat alakítottak, segítve a különféle közösségek együttélését. Indult képzés a környezetvédelemről, a hulladék szelektív gyűjtéséről és újrafelhasználásáról, valamint szemléletformáló gyakorlat az esélyegyenlőségről és a diszkrimináció elkerüléséről. Murcia önkormányzata azóta újabb városrészben végzett hasonló fejlesztéseket, felhasználva az Espritu Santo-i tapasztalatokat.
Nem kell mindent lerombolni!
Ma már a lakosság bevonása alapvetés, gondolhatunk itt számtalan budapesti fejlesztésre is, de a bontás-építés helyett az irányelv a meglévő épületek megmentése. Tudjuk, hogy a beton előállításának az egyik legmagasabb a karbonlábnyoma, az építőipar felel a globális környezetszennyezés mintegy 40%-áért, éppen ezért szükséges menteni, ami menthető, mert így nemcsak új betont nem kell készíteni, de sűrűbb lesz a városi szövet is.
Ne felejtsük: nem csak az autózásról beszélünk. Az agglomerációig ki kell építeni az úthálózatot, a csöveket, vezetékeket, egy komplett infrastruktúrát, ami megint csak rengeteg gyártással, anyaghasználattal jár. És ha már anyaghasználat: az újabb fejlesztések a beton mindenható szerepét is megkérdőjelezik. Bár a keresztrétegelt fapanel (cross laminated timber, CLT) még mindig elsősorban a készház-gyártásban hódít, a technológia rengeteget fejlődött, aminek gyakorlati jelentősége is van: Milwaukee belvárosában tömörfa szerkezettel épült egy 86,5 méter magas toronyház, a 25 emeletes Ascent lakótorony, a világ jelenlegi legmagasabb faépülete.
Persze európai példák is vannak szép számmal, mint a már épülő, 98 méteresre tervezett berlini Woho, amely önmagában is vegyes funkciójú épület lesz, csak a 60%-ába költöznek majd lakók, mellette lesznek irodák, üzlethelyiségek, óvoda, iskola utáni klubok, műhelyek, fedett játszótér, tetőtéri nyilvános kávézó és még egy nyitott szauna is. Akár egy kisváros önmagában, és gyorsan tegyük hozzá, hogy a lakásmix is vegyes lesz, egyforma részben szövetkezeti lakások, bérlakások és saját tulajdonú, piaci alapon eladott egységek alkotják majd.
Említhetjük még a norvég Mjösa-tornyot, az osztrák HoHo Wient vagy a svájci Rocket&Tigerli tornyot is. Másfelől uszoda, templom, irodaépület és közösségi ház is épült már CLT-ből, így egyértelműen ez a jövő lakhatásának egyik iránya. Fontos a faanyag előállításának módja is, elvégre fából építeni is csak akkor értelmezhető, ha nincsenek benne kémiailag szennyező, nem újrahasznosítható anyagok. És persze a fák száma is véges a világon, a betongyártás pedig biztosan nem áll le egyik napról a másikra, de a meglévő épületek felújítása és a CLT-építészet mellett a betonból is sok mindent ki lehet hozni.
Fotó: Getty Images
A cikk megjelent az Ingatlan Évkönyv legújabb, 2023-as kiadványában.
