Empire State Building
Az Empire State Building már a születése pillanatában jelentőségteljes épület volt: a gazdasági világválság első éveiben kezdtek bele a projektbe, az építkezésen munkások ezrei dolgoztak, végül 1931 májusában adták át, a tervezett határidő előtt 45 nappal, az előzetes költségtervnél ötmillió dollárral olcsóbban.
1929-ben, hónapokkal a nagy tőzsdekrach előtt New York korábbi kormányzója, Alfred E. Smith és partnere, John Jakob Raskob elhatározták, hogy egy gigantikus építkezéssel próbálnak enyhíteni a közelgő pénzügyi katasztrófán. A gazdaság stabilizálásán túl szimbolikus szerepet is szántak a 102 emeletes felhőkarcolónak.
Smith és Raskob előbb felvásárolta a Waldorf-Astoria Hotelt, majd 1929 szeptemberétől a munkások mindössze másfél év alatt lerombolták a hotelt, és a helyén felépítették a világ akkori legmagasabb épületét. A koncepciótervtől az átadásig összesen háromezer-ötszázan dolgoztak a telken, a legintenzívebb időszakban több mint egy emelet készült el naponta, ami akkoriban példátlan teljesítmény volt.
Közben az országot térdre kényszerítette a válság, New York nyomorgott, az Empire State Buildingnek így mindössze húsz bérlője volt a nyitáskor. Alfred E. Smith kivilágíttatta az épület mind a 6514 ablakát, tehát a nem bérelt irodákét is. Azt akarta, hogy a toronyház az egész városban látható jelzőfény legyen, az amerikaiak bátorságának, a gránitba és acélba vésett New York jövőbe vetett hitének kinyilvánítása.
Jóllehet, eleinte Empty State Buildingnek gúnyolták, később egy prosperáló metropolisz egyik jelképe lett, ahol több mint 15 ezren dolgoznak, és turisták tömegei keresik fel naponta.
Kilencven évvel az épület átadása után ismét egy válsággal szembesült a világ: a koronavírus-járvány idején újra kiürült az Empire State Building, de esténként a kivilágított torony üzent a városlakóknak, vörös fény világított a vírus áldozatainak emlékére, fehér és kék az orvosokkal való szolidaritás kifejezésére. Azóta a város újranyitott, az épület pedig újra a jövőbe vetett hitet hirdeti, de már másképp, mint az építésekor.
Az Emire State Building tulajdonosai több mint egy évtizedet dolgoztak azon, hogy New York szimbóluma a fenntarthatóság modelljévé váljon. Különösen figyeltek a felújítás sorrendjére, a munkát a hőszigeteléssel és a fűtési rendszerrel kezdték. A kétlégkamrás termoablakok közé egy extra szigetelőréteget építettek, a radiátorok mögé hőtükröt tettek, az árnyékolókat automatizált rendszer mozgatja a nap járásának megfelelően, így nyáron jóval kevesebb energiát emészt fel az épület hűtése.
Második lépésben az elektromos rendszerek hatékonyságán javítottak. Automatizált LED-es világítási rendszert építettek ki, éjszaka és hétvégén lekapcsol az elektromos hálózat, és csak azok a gépek kapnak áramot, amelyeknél ez elengedhetetlen. A felújított liftek visszanyerik a fékezési energiát és visszatáplálják az épületbe, ami 68 liftnél már jelentős tétel.
Törekedtek a már meglévő erőforrások újrafelhasználására, például nem cserélték ki a hűtő vagy a melegvizet előállító rendszert, helyette alaposan felújították azokat. A fejlesztések összesen 40 százalékkal csökkentették az épület karbonkibocsátását, de a tulajdonosok további 40 százalékos csökkentést terveznek a következő tíz évre.
New York város 2019-ben elfogadott egy ambiciózus jogszabályt, amely szigorú korlátot ír elő a város nagy épületeinek kibocsátására. A meglévő épületekre vonatkoztatva ez az egyik legszigorúbb szabályozás a világon, így az aláíráskor sokan szkeptikusak voltak a törvény eredményességével kapcsolatban. De New York vezetői, és az Empire State Buildinget irányító tröszt alelnöke, Dana Robbins Schneider szerint fordult a kocka: „Ha ennél az épületnél bebizonyítjuk, hogy működik, akkor bármelyiknél működhet. Egy ikonikus épület mutathatja meg, hogy igenis változtathatunk a világon.”
Sydney-i Operaház
Amerikai társához hasonlóan kalandos az emblematikus ausztrál ház története. Bár a pályázatot 1956-ban írták ki rá, és már a következő januárban kihirdették győztesnek Jørn Utzon dán építészt, magát az épületet csak 1973-ban adták át. Noha az alapszerkezet egyszerű – két színházterem egy közös padozaton –, a mértani alakzat és ismétlődés nélküli kagylóhéjak megszerkesztése komoly technológiai kihívást okozott. Utzon a legenda szerint a narancsot pucoló négyéves fia láttán jött rá a megoldásra: egyetlen gömbfelületből kell kivágni a kagylóhéjat!
Végül a héjak minden elemét a helyszínen öntötték ki, a bordákat összefűzték kábelekkel, majd ívbe feszítették őket. Így alakult ki a kagylóhéj, amit több mint egymillió, Svédországban gyártott kerámiacsempével borítottak be – ha a csempék elhelyezését is számoljuk, a tetőszerkezet tizenegy év alatt készült el. Addigra már rég nem Utzon irányította a projektet. A dán építész 1966-ban felmondott, mert az emelkedő költségek miatt állandó harcban állt Új-Dél-Wales állam kormányával, mint monda, a ki nem fizetett díjaival kikényszerítik a távozását. A munkát ausztrál építészek fejezték be, Peter Hall főmérnök készítette el a 2800 férőhelyes hangversenytermet, az 1547 fős operatermet, és az ablakok és lépcsők végleges terveit is, jelentősen változtatva Utzon elképzelésein.
Nem csoda, hogy az avatóünnepségen II. Erzsébet brit királynő azt emelte ki, hogy „a piramisok is rendkívüli viszontagságok közepette épültek, mégis állnak ma is”. Utzon nem volt jelen a ceremónián, és soha nem is látta az épületet: még 1966-ban a családjával együtt titokban elutazott Ausztráliából, és többé nem tért vissza az országba. Ám az élet nem állt meg, 1979-ben Ronald Sharp megépítette a világ akkori legnagyobb mechanikus orgonáját, és folyamatosan zajlottak felújítások is. És most tényleg nem egy tisztasági festésre gondolunk.
A jelenleg is zajló átalakítás egy tízéves, 275 millió ausztrál dolláros program keretében zajlik, és egyaránt célja funkcionálisan és technológiailag is felzárkóztatni az épületet a 21. századi elvárásokhoz. A borzalmas akusztikájú koncerttermet a kezdetek óta kritizálják, ennek átalakítása a leghangsúlyosabb feladat, aminek kedvéért az átadás óta először lezárják az évi 11 millió látogatót vonzó épület legnagyobb termét a közönség elől.
Felsorolni is nehéz, mennyi mindent átalakítanak: a koncertterem egyedileg tervezett hangvetőket kap, a színpadot lesüllyesztik a jobb láthatóság érdekében, javítják a színpad akusztikáját is, hogy tisztábban hallják egymást a zenészek, a legmodernebb fénytechnikát és hangrendszert építik be, a beltér körülményes bejárásán új liftekkel és átjárókkal segítenek, immár a kerekesszékesekre is gondolva.
2017-ben hasonló alapossággal alakították át a színháztermet, egy évre rá pedig hivatalosan is karbonsemlegesnek minősítették az épületet, a tervezettnél öt évvel előbb – a nagy eseményt zöld fényfestéssel ünnepelték. A cél érdekében a még hagyományos izzókat LED-ekre cserélték, új épületfelügyeleti rendszert telepítettek az energia- és vízfelhasználás szabályozására, kicserélték a tengervizes hűtőrendszer gépezetét, amivel önmagában kilenc százalékkal csökkent az energiafelhasználás.
Az újrahasznosítási arány 25-ről 60 százalékra javult, többek között a hulladékgazdálkodás újragondolásával, például ma már az ételmaradékból is energiát állítanak elő. Ugyanakkor ez még nem „végeredmény”, a most is zajló felújítások célja további 20 százalékkal csökkenteni az energiafelhasználást, és 85 százalékosra tornászni fel az újrahasznosítási arányt. Egy új megállapodás értelmében a Flow Power szolgáltató biztosítja majd az áramot, kizárólag szélerőművekből és szolárparkokból. A teljes átalakítást 2023-ra, az ötvenéves jubileumra tervezik befejezni. A munkálatokat részben az egykor narancsot pucoló fiú, Jan Utzon felügyeli, aki maga is építész lett, és tagja a Sydney-i Operaház Építészbizottságának.
Berlin, Neue Nationalgalerie
Tavaly adták át a hatéves felújítás után újjászületett berlini Neue Nationalgalerie-t, a német főváros első számú modern képzőművészeti múzeumát. A Potsdamer Platz melletti világhírű Kulturforumon álló csupa üveg-fém pavilont először újították fel az 1968-as átadás óta. A modern építészet legnagyobb mesterei között számontartott Ludwig Mies van der Rohe tervezte épületet lényegében teljesen szétszerelték, minden egyes részét kijavították vagy kicserélték, akadálymentesítették, szerkezetét azbesztmentesítették, majd újra összeállították.
A Neue Nationalgalerie a Berlinben lévő modern műkincsek fő kiállítóhelye, többek között Edvard Munch, Pablo Picasso, Ernst Ludwig Kirchner, Paul Klee és Salvador Dalí alkotásaival. Ez az egyetlen európai épület, melyet Van der Rohe az Amerikába költözése után tervezett, egyben az utolsó nagyobb munkája. Egy tökéletes négyzet alakú üveg-acél szentély, amely a járdaszint felett, a saját gránit akropoliszán magasodik, nem messze az egykori berlini faltól, mint a nyugat szabadságának szimbóluma. Az epikus, oszlopok nélküli tér egy igazi 20. századi panteon, Mies „univerzális tér” törekvésének legjobb példája.
De miért telt hat évébe a londoni David Chipperfield Architects-nek a felújítás? Mert az épület múzeumnak a kezdetektől fogva katasztrofális volt. Évente összetört egy vagy két ablak, és sosem lehetett ugyanolyan üveggel pótolni; az ajtók nevetségesen kicsik voltak behozni egy-egy műalkotást; a páralecsapódás miatt tócsák keletkeztek a galériában; kevés volt a falfelület a műtárgyak számára; az előnytelen nagycsarnok alatt az ablaktalan irodák sivár hangulatát árasztó földalatti galériák sorakoztak az állandó gyűjtemény számára. A formai tisztaságra való törekvés egyértelműen felülmúlta a funkció követelményeit.
Mies számára nem voltak korlátok: világhírű építészként soha nem kellett megvédenie a döntéseit, Berlin ráadásul teljesen szabadkezet adott neki – még a helyszínt is maga választhatta ki –, miután a város szülöttjeként még egyetlen épületet sem jegyzett ott, és már elmúlt 70 éves. Naná, hogy formába öntötte régi álmát az elképzelhető legnagyobb, oszlopok nélküli belső térrel. Chipperfieldnek ehhez képest sziszifuszi munkát kellett végeznie, a funkcionális hibák kiküszöbölése mellett az épület energetikáján is javítania kellett, miközben ebből szinte semmit nem venni észre. „Maradjon annyira Mies, amennyire csak lehetséges” – hangzott Chipperfield vezérelve, és valóban, az átadás utáni és a mostani friss fotókon alig látni a különbséget. Viszont a 14 ezer négyzetméteres épület sokkal jobban működik.
Alapos levéltári kutatás és régészeti vizsgálat után 35 ezer alkotóelemet választottak le a vasbeton szerkezetről a felújítás során, például az épület négy oldalhomlokzatát alkotó 1600 négyzetméternyi üvegfalat. Ezt kétrétegű – egyenként 12 milliméteres, egymáshoz laminált – üvegtáblákból építették újjá. Felújították sok más mellett a hőszigetelést, a világítást, a légkondicionáló rendszert és a csaknem nyolc méter belmagasságú kiállítócsarnok padlófűtését is, mintegy 140 millió euróból. Két új rámpa és egy új lift gondoskodik az akadálymentesítésről, a háború utáni olcsó építőanyagokat minőségire cserélték, és új facsemetéket is telepítettek, igaz, kényszerből, miután a galéria süllyesztett szoborkertjében lévő felnőtt példányok gyökerei felnyomták a gránitburkolatot.
Jelenleg helyhiány miatt a művek töredékét lehet bemutatni, ezért a szomszédos telken felépítik testvérintézményét, a Modern Művészetek Múzeumát, amelybe a tervek szerint René Magritte, Joan Miró, Frida Kahlo és Mark Rothko művei kerülnek Heiner és Ulla Pietzsch műgyűjtő házaspártól. A két épületet alagút köti majd össze, a leendő társtól pedig a Neue Nationalgalerie-ben is megnyugodtak. „Féltünk, hogy túl 60-as évekbelinek látszunk majd. Így viszont időkapszulává válunk” – mondja Joachim Jäger, a galéria vezetője. A városvezetés azt reméli, hogy a felújított Neue Nationalgalerie és az új intézmény együtt olyan múzeumi központot alkot majd, amellyel Berlin a modern képzőművészet területén is felzárkózhat a világvárosok élvonalába.
Címlapkép: Empire State Building – Fotók: pixabay.com, Getty Images
A cikk az Ingatlan Évkönyv legújabb kiadásában olvasható és elérhető itt.
