2022 top témája volt, hogy lenni vagy nem lenni, azaz van elegendő gázunk és olajunk, és azokat meg is tudjuk fizetni, vagy sem. Az energia jelenti a civilizációnk jövőjét, ezért nem mindegy, hogy honnan indultunk és hová juthatunk. Az emberi kultúra fejlődése a tűzzel kezdődött, később a fűtés önálló „műfajjá” vált, de jelentősebb fejlődésen csak az ipari forradalom beköszöntével ment át. Annak néztünk utána, hogy melyek voltak a fűtéstechnika történetének legfontosabb állomásai.
A fűtés kezdetei
Az első embereket – az ókori görög monda szerint – Prométheusz, a bölcs titán gyúrta sárból Pallasz Athéné segítségével, majd lehozta számukra az égből a tüzet, mely addig csak az olümposzi istenek kiváltsága volt. Ennek birtokában az emberek megtanulták a mesterségeket, az anyagok megmunkálását és a fémek feldolgozását. A fűtés története pedig a tűz megszelídítésével, a tábortűzzel kezdődött. A barlangokba húzódott emberek nem csupán arra használták, hogy megvédjék magukat a hidegtől és elriasszák a ragadozókat, de segítségével ételt is készítettek maguknak. A régészek szerint a tűzrakóhelyek megjelenése 800 ezer évvel ezelőttre tehető.
Az első állandó lakóhely céljára létesített jurtákkal, kalibákkal, kezdetleges kőépületekkel együtt a tűz is beköltözött a lakásokba. A kandalló általában középen helyezkedett el. A tetőn lévő lyuk biztosította, hogy a füst kijusson a szabadba. A tűzrakóhely csak akkor került a fal tövébe, amikor a lakások nagyobbak lettek, illetve többszintessé váltak. Körülbelül 1000 évvel ezelőtt akülönböző szinteken lévő tüzet a kéménnyel kapcsolták össze, ami lehetővé tette a füst irányított eltávolítását.
Modern fűtési technológia az ókorban
Az élet számos más területéhez hasonlóan a görögök és a rómaiak a fűtés terén is messze megelőzték a korukat, ám a Római Birodalom bukásával rengeteg tudás és know how veszett el. A görögök már 2000 évvel Krisztus előttfeltaláltak egy fűtési módot, amelyet a rómaiak fejlesztettek tovább. Ez volt az úgynevezett hypocaustum. A kifejezés valami olyasmit jelent, mint „fűtés alulról”, azaz a rómaiak a sugárzó hőt használták, vagyis ugyanazt az elvet, amelyen a mai padló- és falfűtési rendszerek is alapulnak.
A rómaiak a falakat és a padlót üreges szerkezetűre alakították ki, amelyek burkolására tűzálló agyaglemezeket használtak. A padlót tartóoszlopokon rögzítették. A tüzet a házon kívül vagy az épület alatt rakták meg, ahol fát vagy szenet égettek. Az így keletkező forró füstgázokat ezután az üregekbe irányították. Az agyaglemezek felmelegedtek és így a hőenergiát a környezetbe sugározták.
Hypocaustum azonban általában csak egyetlen helyiségben volt; a módszert a kezdetekben kifejezetten a fürdőházak melegítésére szánták. A fűtésnek ez a korai formája csak később jelent meg magánházaknál, illetve katonai létesítményekben. A legnagyobb ilyen rendszer a Caracalla termái nevű fürdőkomplexumban volt Rómában, amelynek caldariuma – azaz fürdőhelyisége – 115 méter (!) hosszú volt.
Zárt kandallók és kályhák a nagyobb kényelem és biztonság érdekében
A középkor folyamán a nyitott kandalló helyett egyre inkább a zárt(abb) égésterű kályhákkal kezdték el megoldani a fűtést, ami nemcsak a lakókomfortot növelte – kevesebb füstgáz és korom maradt az épületben –, de a biztonság is nőtt. A VIII. században jelentek meg a fatüzelésű konyhai kemencék, amelyek hőleadása a korábbi eszközöknél kedvezőbb volt, ám a korai kandallók és kályhák hátrányát még mindig az jelentette, hogy általában nagy kövekkel vették körül őket.
Ezek viszont lassan vagy alig nyelték el a hőt, így az azokból kisugárzó hő sem volt különösebben jelentős. Ez csak a cserépkályhák kifejlesztésével változott meg a XIV. század folyamán. Az új, égetésen alapuló technológia lényegesen nagyobb hőleadást tett lehetővé, ezzel együtt ez a fajta kályha sokáig mégis csupán presztízs vagy dísztárgy maradt.
Az első kéményseprők
A füst célzott elvezetését a téglakémények vagy füstcsövek tették lehetővé. Ez a technológia csak a késő középkorban, a XV. századtól kezdve terjedt el, éskülönösen előnyösnek bizonyult a gyorsan növekvő lakosságú középkori városokban. Azonban éppen a sűrűbb beépítés miatt gyakran alakultak ki parázstüzek, és ott, ahol jellemzően fát használtak építőanyagként, egész városrészek égtek le egyetlen éjszaka alatt.
Erre válaszul alkották meg az első tűzvédelmi szabályokat, és megszületett egy emblematikus szakma is: megjelentek a mai napig a szerencsét is szimbolizáló kéményseprők. Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a kései középkorban elkezdődött a főzőhely és a „hőtermelő” egység szétválasztása is. Másik jelentős fejlemény, hogy a középkorra jellemző fatüzelés a XVI. század elejétől kezdvemegváltozott, elkezdődött a szén és a tőzeg térhódítása.
A központi fűtés feltalálása
A kályhák, kandallók, kemencék ott termelnek hőt, ahol arra szükség van. A központi fűtés koncepciója ettől jelentősen eltér; a hőtermelő egység jellemzően nem ott kap helyet, ahol a hőre közvetlenül szükség van, hanem egy arra kialakított épületben vagy helyiségben. A mai központi melegvíz-fűtés ötlete már a XVIII. századbanmegszületett. A legrégebbi ismert melegvíz-fűtési rendszert a svéd Marten Trifvald fejlesztette ki 1716-ban. Az ötletet eredetileg egy üvegház számára dolgozta ki az angliai Newcastle-ben: tűzzel melegítette a vizet, amit „körbeküldött” egy csőrendszeren át a helyiségekbe. A csövek és a kezdetleges „radiátorok” leadták a hőt, a kihűlt víz visszaáramlott a kályhába, és a ciklus akár a végtelenségig folytatódott.
Az elv a mai napig nem változott. Körülbelül 1850-re datálható, amikor egyes hercegek és gazdag polgárok melegvíz-fűtési rendszereket szereltek be kastélyaikba és villáikba. A magánlakásokban a melegvíz-fűtés 1900 körül kezdett elterjedni. A XVIII. és XIX. században továbbra is a kályhák domináltak. Azonban nemcsak a tüzelőanyagok változtak, hanem a kandallók anyagai is. Bár a vaskályhák elvét már a XV. század óta ismerték, csak az iparosodás és a rendelkezésre álló vas mennyiségének növekedése után váltak egyre népszerűbbé az egyszobás kályhák.
Az iparosodás sok területen fordulópontot jelentett. A népesség nőtt, elindult az urbanizáció. A lakóterek kicsik voltak, így a kályháknak is egyre kisebbnek kellett lenniük. Ezzel egyidejűleg a szénfogyasztás óriási mértékben nőtt, hiszen nemcsak a magánháztartásokban, hanem a gyárakban is használták. A városok levegőjének összetételét markánsan meghatározta a korom és a kályhákból származó füst.
Fűtési rendszer a második világháború után
Nem utolsósorban azért, mert a szénégetés erősen környezetszennyező volt, a XX. század elejétőla szilárd tüzelőanyagoktól fokozatosan elindultunk a gáz és az olaj felé. Az első nagyteljesítményű kazánokat már ezekkel az energiaforrásokkal fűtötték, de sok háztartásban megmaradt a „jól bevált” szénfűtés. Ez csak a második világháború és a vele járó pusztítás miatt változott meg. Az újjáépítésekkel összefüggésben az épületekbe már eleve beszerelték a házközponti fűtési rendszereket.
Közben a távfűtés is „demokratizálódott”, az olcsó földgáznak köszönhetően az 1950-es és 1960-as években szerte Európában elindult hódító útjára, amely számos esetben a közeli ipari létesítmények „hulladékhőjét” hasznosította. Magyarországon a távfűtés fogalma szinte összeolvadt a panelekkel, pedig valójában egy kifejezetten környezetbarát és hatékony fűtési módról van szó, olyannyira, hogy az Európai Unió tagországaiban a távfűtés az egyik legnépszerűbb fűtési típus.
Budapesten mintegy 240 ezer lakossági és 7000 egyéb fogyasztó van rákapcsolva a Főtáv hálózatára. A fővárosi távhőrendszerek jelenleg is évente csaknem 230 ezer tonna szén-dioxid-kibocsátást takarítanak meg. A folyamatban lévő, illetve tervezett távvezetéki és hőforrásokhoz kapcsolódó fejlesztések hosszú távú eredményeként akár újabb, 150−170 ezer tonna szén-dioxid-kibocsátás maradhat el évente. Magyarországon egyébként a gázfűtés a legelterjedtebb: az összes háztartás 58,5%-át fűtik ilyen módon, 17,7%-át távfűtéssel, az „egyéb” módok részesedése 23,8%.
Távolodjunk el a fosszilis tüzelőanyagoktól
Mivel a távhőt biztosító erőművek is jellemzően földgázzal üzemelnek, az ország energiakitettségén ez a fajta fűtési mód nem segít, ám a hatékonyságot ettől függően még nagyságrendekkel lehetne javítani: a panelházak szigetelésével, nyílászárócserékkel, a kazánok korszerűsítésével. De az is válasz lehet az energiaválságra, ha eltávolodunk a fosszilis energiaforrások használatától, és nagyobb teret adunk a megújuló és az alternatív energiaforrásoknak.
Egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a hőszivattyú, a napenergiával való fűtés, és némileg visszakanyarodva a kezdetekhez, a pelletfűtés. A tüzeléstechnikában a fapelletek, fabrikettek előállítása során faipari hulladékot, azaz fűrészport, faaprítékot vagy faforgácsot préselnek pellet formába, ami így a fűrészpornál könnyebben ég el, ugyanakkor a fánál jóval homogénebb szemcseméretű, és emiatt automatizált házi tüzelőrendszerekben a tűzifánál jobban hasznosítható.
Németországban nagy reményeket fűznek az energiacellák használatához, amely két korlátlanul rendelkezésre álló energiaforrás – a hidrogén és az oxigén – kémiai reakciójából állít elő villamos energiát és hőt. Luigi Galvani olasz orvos és fizikus a kémiai energia elektromos energiává alakításának elméletével már 1780-ban – több mint 240 évvel ezelőtt – lefektette ennek a környezetvédelemnek és a környezettudatosság elvének egyaránt megfelelő módszernek az alapjait.
A fűtés története egyidős a civilizáció fejlődésével, a megváltozott élethelyzetekhez való alkalmazkodással és az alternatívák kutatásával. Az emberek már a kőkorszakban saját hasznukra fordították a vad tüzet, majd az idő múlásával egyre kifinomultabb módokon állítottak elő hőt mindennapi életükhöz. Ma a hatékonyság növelése, a források diverzifikálása, a biztonság és a környezettudatosság áll a középpontban. Ez utóbbi számtalan nehéz technológiai kérdés megoldását is szükségessé teszi, hosszú távon azonban elengedhetetlen a jelen és a jövő generációi számára.
A cikk az Ingatlan Évkönyv legújabb, 2023-as kiadványában található. Fotók: Getty Images
