Bár a pandémia újabb hullámaival szembesülhetünk, az egészségügyi konszolidáció megtörtént, így egyre nagyobb mértékben térhetünk vissza a „normális” életvitelünkhöz. Akkor vajon miért nem akarnak visszamenni az irodákba az emberek, merül fel a kézenfekvő kérdés, hiszen egyes tanulmányok szerint az amerikai felnőttek 58 százaléka tartja magát magányosnak. Sokan az otthoni munkavégzés növekvő mértékét tekintik az elmagányosodás egyik fő okának.
Már mi is sokat beszéltünk a hibrid modellről, a benti és az otthoni munka arányairól, illetve a munkakultúrák jövőjéről. Utóbbiról a szakértők akkor mondanak hiteles választ, ha azt írják, hogy fogalmuk sincs. Számtalan magyarázat látott napvilágot, most Amerikában egy újabb érdekes polémia bontakozott ki ezzel kapcsolatban.
Sokak szerint nem azért nem járnak be az emberek dolgozni, mert otthon két koktél között jobban telik az idő, és egy pólóban is lehet online meetingelni, hanem mert ezt már szinte szerzett jogként kezelik. Egyébként nem járunk messze az igazságtól, hiszen ha egyszer a szellemet kiengedték a palackból, akkor azt nehéz visszatuszkolni.
Merészebb vélemények szerint mintha egyfajta osztályharc bontakozna ki a témában. Mintha visszatérnénk a marxista történetszemlélethez, amely szerint minden kor valójában osztályharcok sorozata. Esetünkben az alkalmazottak és a menedzsment harcáról beszélhetünk, vagyis az alárendelt munkaviszonyt így ekézik. Bár nálunk a marxizmus „leszerepelt”, a nyugati országokban újabb virágzását éli, innen nézve úgy tűnik: jó dolgukban nem tudják, hogy mihez kezdjenek.
A munkaerőhiány, bár mérséklődött, arra bátorította a dolgozókat, hogy fizetésemelést kérjenek, érdekvédelmi szervezetet alapítsanak, és küzdjenek a hivatalba járás ellen. Azt már nem nagyon említik, hogy éppen az open office terjedésével az alárendelő viszony helyére a mellérendelő viszony lépett, sokszor a főnök is a nagy hodályban húzta meg magát egy színes-szagos kanapén vagy bárpultnál.
Persze attól még a főnök az főnök, hiszen ha nem lenne pásztor, mivé lenne a nyáj. A pandémia mindenesetre felgyorsította az öntudatos irodista „kialakulásának” folyamatát, hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzunk. Az emberek nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy menjenek dolgozni, inkább maguk döntenek. Azonban ez az újfajta „szerzett jog”, az „ellenállás” a céges szervezet összetartozását és kohézióját is csökkenti.
Visszatérve a magányra, amelyet felerősített a home office, mutatja, hogy emberi kapcsolataink jelentős hányada a munkahelyi közegből származik, ott épülnek a közösségek, vagyis nem igazán tanácsos kivonulni a társadalomból ilyen értelemben, kivéve, aki képes ezt egészséges lelkiállapottal kivitelezni. Nem véletlenül a nomádok is gyakran betérnek a közösségi irodákba, ahol egy laptop és kávé mellett beszélgetni lehet, kapcsolatok formálódnak.
Konklúzióként megállapíthatjuk, hogy nem szabad nyomást gyakorolni a dolgozókra, ellenben az irodát olyan hellyé kell alakítani, ahová az emberek szeretnek bejárni, és a szocializáció – vagyis a közösség – nyújtotta előnyöket élvezhetik. Ennek egyenes következménye, mondják Amerikában, hogy a cégeknek – HR-szakma figyelem! – új mérőszámokat kell találniuk. Nem csupán a munkaállomások egységnyi árát vagy éppen a termelékenységet kell nézni, hanem érdemes az alkalmazottak irodával kapcsolatos véleményét is figyelembe venni, még ha ez utóbbi nyilván nem is egzakt adat.
Itt persze fordul a történet, hiszen már korábban is láttuk, hogy sok helyen ott a csocsó, a pingpong, a grillsütő a menő növényzettel ellátott teraszon, és úgy tűnik, hogy ezek továbbra is fontos kellékek az irodai közösség fenntartása érdekében. Sőt, olyan kényelmi szolgáltatásokkal vagy eszközökkel kell felszerelni a munkahelyet, amelyek otthon nincsenek, így az alkalmazottak élményként élhetik meg, ha bemennek az irodába.
