Lakóparkok: elit-gettó vagy kapitalista lakótelep?

A lakópark kifejezést a rendszerváltás óta használjuk, eredetileg ezek a zárt lakóterületek először a főváros magas presztízsű budai oldalán jelentek meg, magas színvonalú szolgáltatásokkal, ezért a fogalomhoz kapcsolódott az exkluzivitás. Ma már kevésbé exkluzív lakóparkok is épülnek, amelyek nem igazán presztízsberuházások, és szigorú értelemben véve nem is lakóparkok, de ez a kifejezés széles körben elterjedt és használatos.

De mi is az a lakópark? Több jellemzőt is említhetünk. Egyrészt a belépés kontrollja, amely a 24-órás portaszolgálattól a kerítésen át a biztonsági kamerák által nyújtott védelemig nagyon sokféle formában megjelenhet. Másrészt a lakópark rendelkezik olyan közösen birtokolt és használt javakkal, szolgáltatásokkal, amit – a közös költségek fejében – kizárólag a lakók vehetnek igénybe. A harmadik fő ismérv, hogy lakóparkban a közösségi javak fenntartására és működtetésére sajátos önigazgatást hoznak létre.

A lakóparkok valójában Amerikában értek el professzionális szintet, ahol azok önigazgatási szervezetei egyre több olyan feladatot látnak el, – közvilágítástól a parkok karban tartásán át a szemétszállításig, – amelyek hagyományosan a települési önkormányzatokhoz tartoznak. Vagyis a lakóparkok önigazgatása valójában a magántulajdonosi igazgatást jelenti, kvázi szerepkört vesz át a helyi települési önkormányzattól.

Hogyan keletkeztek a lakóparkok?

Ez a típusú lakóközösség az USA-ban terjedt el széleskörben, majd eljutott Dél-Amerikába is az 1970-es években. Később az egész világon meghonosodott, hogy a legkülönbözőbb kultúrájú országokban is megtalálható legyen. A lakóparkok őse valójában a városiasodás idejéből származik, amikor a közösségek fallal körbevett településeken összpontosultak.

Majd a városfalak szűknek bizonyultak, ezért vékonyabb és kisebb falakkal egészítették ki az eredeti településmagot, ahová a szegények költöztek, míg a gazdagabbak a legvédettebb helyeken maradtak. Ezekben a védett közösségekben különféle szolgáltatások jelentek meg, mint a piac vagy éppen az iskola. Mivel ezek plusz szolgáltatások voltak, ezért a városlakók egyfajta privilégiumként értelmezték ezeket az intézményeket, és még jobban elkülönültek a falakon túl élőktől.

Az utóbbi évszázadokban azonban a népességrobbanás miatt a települések kiléptek a falak által védett zónákból, és végeláthatatlanul terjedtek. Eközben hatalmas igény mutatkozott új lakóépületek iránt, egyre nagyobb lett a zsúfoltság és a tömeg, a belvárosi részeken megjelent a bűnözés, amelyek együttesen hozzájárultak a külvárosok kialakulásához. Emiatt a kertvárosok lettek a települések új súlypontjai, ahol a lakók biztonságban érezték magukat, ellentétben a túlzsúfolt belvárosokkal, ahol a bűnözés rákos daganatként terjedt.

Az elővárosi közösségek aztán ugyanazokat a szolgáltatásokat teremtették meg maguknak, mint amelyek működtek a belső városrészekben is. Új piacok épültek, az iskolák és az egyéb rekreációs intézmények, ellenben a bűnözés messze került tőlük. A gazdagabbak élvezték az exkluzivitást, amely az elővárosokban az első modern értelemben vett lakóparkok kialakulásához vezetett.

Az első lakóparkok kőfalakkal körülvett nagyobb lakóházak közössége volt, amelyek területére korlátozottan lehetett belépni. Később a média az emberek hálószobájába hozta az erőszakot, a nagyvilágban dúló bűnözést, és nagyon sokan már nem érezték magukat biztonságban. A középosztály tagjai tehát el kezdtek gondolkodni, hogy hol teremthetnék meg maguknak a biztonságos életet, és ez egyenesen vezetett a lakóparkok tömeges elterjedéséhez.

Zárványok vagy mégsem?

A magas státusú kerületekben olyan lakóparkok épülnek, ahova a tehetősebb telepednek le, míg az alacsonyabb státusú peremi kerületek lakóparkjaiba kevésbé tehetősek költöznek. A lakóparkok lakossága a falak ellenére sem különbözik élesen a környék vagy a kerület társadalmi összetételétől. Például Dél-Amerikában a folyamat lényege, hogy a tehetősebbek magukat zárják be a lakóparkok falai mögé, ami az ottani közbiztonságot elemezve teljesen érthető lépés.

A lakók valójában kettősen adóznak. Egyszer – közös költség formájában – a lakóparknak, amelyből közösségi javakat, például játszóteret, vagy zöld parkot tartanak fenn olyan színvonalon, amire a városi önkormányzat képtelen. Másrészt fizetik adójukat is az önkormányzatnak, amelyből olyan közjavakat hozhat létre, amiket ők nem is vesznek igénybe, vagy éppenséggel csak a kevésbé tehetős rétegek tagjai veszik igénybe. Az igazi lakóparkok lakosságának legfőbb csoportját éppen azért adja a (felső)középosztály, mert ez a réteg képes vállalni a kettős adóztatás terheit.

Sokak szerint a lakópark nem több, mint egy kapitalista lakótelep. Azonban a régi szocialista lakótelepekkel szemben a mai lakóparkok magánberuházások, ahol mindenki szabadon vásárolhat otthont. Az ingatlanfejlesztő cég abban érdekelt, hogy kis területen sűrű beépítéssel sok lakást építsen fel, ennek fejében viszont a játszótértől a fitnesz-termen át olykor az úszómedencéig közösségi javakat kínál.

A vásárlók többsége a zajos, zsúfolt, és lepusztult belvárosi részekből menekülve zöld és nyugodt környezetet keres. A lakóparkoknál azonban kis területen hirtelen sok ember összezsúfolódik, és egy közösség születése sohasem konfliktusmentes, különösen ott, ahol csupán annyi köti össze az embereket, hogy hasonló lakáspiaci döntést hoztak.

Fotó: pixabay.com