2013 óta nem nézett szembe az ország akkora volumenű áradással, ami éppen zajlik. Ennek apropóján a mult-kor.hu összegyűjtötte a Budapestet ért három legnagyobb vízi katasztrófát, amely érte a magyar fővárost. Szerencsére az erőfeszítések elérték a céljukat, és az első 1838-as katasztrófát kivéve jól vizsgázott az árvízvédelem. Persze ehhez fontos volt, hogy a védművek kiépüljenek a dualizmus korában, és elzárják a soroksári Duna-ágat.
Wesselényi Miklós és 1838
1838. március 13-án éjjel hatalmas árvíz érte el Pest-Budát, hiszen csupán az 1873-as egyesülés óta hívjuk a magyar fővárost Budapestnek. A pusztító jeges hullámok több ezer ember életét veszélyeztették a Duna vonalán, amikor Wesselényi Miklós báró szemtanúja volt a katasztrófának. Az emlékirataiban részletesen beszámolt az akkori eseményekről.
Az épületromok, jégtömbök, bútorok, zongorák, vízbe fúlt lovak és marhák okozta akadályok között evező bárónak el kellett döntenie, hogy a hamarosan beomló falrészeken csüngők közül kit vesz fel a roskadásig telt csónakjába, és kit hagy hátra. A naponta nemritkán 14 órát is dolgozó nemes éjszaka sem pihent, ha kellett, morgó kutyákat próbált menteni, korholta a veszteglő hajók tulajdonosait, de azt sem hagyta szó nélkül, ha valaki pénzért kínált segítséget.
Ételt szállított, segített megszervezni a fedél nélkül maradtak elszállásolását és élelmezését, miközben az ár miatt fertőződött kútvíz tönkretette a gyomrát, emiatt több éjszakát hánykolódott át. Volt, hogy órákig nem tudott csónakot szerezni, ugyanis nem mindenki gondolkodott úgy, mint ő. A zsibói bárónak jelentős szerepe volt abban, hogy a nagy pesti árvíz napjaiban „csak” 153 áldozatot jegyezhettek fel, írja a mult-kor.hu.
Árvízvédelmi tervek és akciók
Nem véletlen, hogy az 1839–1840-es országgyűlés az előző évi sokk után napirendre tűzte a folyamszabályozás ügyét. Az e célra felállított országos bizottság a Duna szabályozására közel kilencmillió forintot irányzott elő. Miután az összeg elhangzott, a törvényhozás le is vette a kérdést a napirendről.
Az országgyűlési tárgyalásokkal párthuzamosan a mérnöki tervek megvitatása is megkezdődött. Ennek kulcseleme a soroksári Duna-ág elzárása volt, ami ellen – az olcsó vízi útját féltő – Pest megye, a ráckevei koronauradalom és Pest városa is tiltakozott. Megoldás helyett 25 év csend következett, amiben erősen része volt az 1848-as forradalom kitörésének és leverésének is.
A főváros fejlődése, a kereskedelem és a közlekedés modernizációja új igényeket teremtett, amelyekhez korszerű vízi utakra és kikötőkre volt szükség. Nekikezdtek a rakpartok kiépítésének, elsőként a Dunagőzhajózási Társaság a Lánchíd két oldalán 300 méter hosszú, raktárokkal felszerelt kőpartot alakított ki.
A rakpartépítés körüli munkálatokat Reitter Ferenc főmérnök vezette, aki a terveket tanulmányozva rámutatott arra, hogy amíg nem gátolják meg a jégtorlaszok keletkezését, addig a védtöltések építése, valamint a város terepszintjének felemelése nem védi meg a várost az árvíztől.
Az új szabályozási tervek 1870-re el is készültek, és törvényt is hoztak a szabályozás végrehajtásáról. Ismét aktuálissá vált a legvitatottabb pont, a soroksári Duna-ág elzárásának kérdése is. A partmenti települések továbbra is kitartóan ellenezték a tervet, ezért végül az elzárást az elágazás alatt hozzávetőlegesen 3 kilométerrel hajtották végre.
1872 nyarán végül megindultak a munkálatok. A Duna-ágat egy kővel teli hajó elsüllyesztésével elzárták, zsilipet és gátat építettek. 1876 januárjában megalakult a fővárosi árvízbizottság, és megtették a szükséges óvintézkedéseket, mentőtársulatokat szerveztek, menhelyeket jelöltek ki, vészjelekben állapodtak meg.
Jött a második!
Az 1875/76-os tél vastag jégtakarót hozott a Dunára, a február 26-án 767 cm-nél tetőző áradást az ercsi és a Budafok alatti jégtorlasz okozta. Az 1838. évi – 1029 centiméteres vízálláson tetőző – vízözön után az 1876-os volt a második legnagyobb, ami a katasztrófa utáni árvízvédelmi intézkedések főpróbáját is jelentette egyben.
Az új árvízvédelmi létesítmények megállták a helyüket. Pest belterületi részei vízmentesek maradtak, egyetlen helyen, a mai Újlipótváros területén álló ipartelepeket védő Viktória-gát szakadt át. A jeges víz a Szent István körút környéki, ekkor még ritkán lakott városrészt öntötte el.
A budai oldalon a Rácváros, a Víziváros alacsonyabb részei szintén víz alá kerültek, Újlakon és Óbudán a víz szabadon hatolt be, csak csónakkal lehetett közlekedni, több mint ötezer embert ki kellett költöztetni. Az összes kilakoltatott 19 400 fő többségét azonban a vízmentes pesti oldalról kellett kimenekíteni, mert ők olyan pincelakásokban laktak, ahol a heteken át tartó magas vízállás megemelte a talajvízszintet.
A hatvanas évek
Majd elérkeztünk az 1960-as évekhez: az 1964–1965-ös télen rengeteget havazott az országban, és a tél végére egyes részeken a hóvastagság az évi maximumok átlagát is megközelítette. Az idő csak márciusban indult enyhülésnek, az összefüggő hótakaró végre olvadni kezdett, ami tovább növelte a Duna és mellékfolyóinak vízszintjét. Ezzel párhuzamosan csapadékossá vált az időjárás.
Végül az 1965-ös árvíz a „nagy dunai árvízként” került be a krónikákba. Az embereknek 120 napon keresztül hét árhullámot kellett kivédeniük. A nagyjából 610 km hosszú Duna-menti töltéseknek helyenként 2-3 méter magas vízoszlop nyomását kellett kibírniuk. Az árvíz ellen védekezők létszáma a májusi pár ezerről a júniusi kritikus hetedik árhullámig 30-40 ezer főre nőtt (ebből 11 ezer fő katona volt). A gátakon dolgozók 4 millió homokzsákot és 40 ezer tonna követ hordtak a legveszélyeztetettebb gátszakaszokra.
Emellett nagyjából 1200 dömper és több száz korszerű munkagép is segítette az emberek munkáját. A honvédség helikopterekkel és lánctalpas úszójárművekkel is hozzájárult a sikeres védekezéshez. Az erőfeszítéseknek köszönhetően a magyarországi Duna-szakaszon nem történt tragédia, mivel a töltések épen maradtak.
Fotó: Az 1965-ös árvíz a Lánchíd pesti hídfőjénél – Fortepan / Schermann Ákos
