Népességrobbanás és gazdasági fejlődés
Manhattan déli része a világ egyik üzleti központja. Az 1624-ben alapított New York csak jó kétszáz év múlva, azaz 1835-ban lett az USA legnagyobb városa. Az amerikai polgárháborút követően azonban felgyorsultak az események: a 19. század végére a városban az európai bevándorlók száma ugrásszerűen megnőtt, hiszen hajóval ide érkeztek az új hazát keresők. A 20. század első felében pedig a város már a világ legnagyobb üzleti központjai sorába emelkedett, és a gazdasági fejlődés következtében megkezdődött a felhőkarcolók építése.
A fejlődést jól szimbolizálja az irodaházak evolúciója: az 1865 után épült ingatlanok esetében még csupán néhány 5 emeletnél magasabb manhattani épülettel találkozhatunk. Ráadásul még nem rendelkeztek lifttel, így a felső szinteket akkoriban nem hasznosították irodai célokra, hiszen gyalog senki sem akart felmenni. Az 1870-es években kezdték el a 7-10 emeletes, lifttel rendelkező irodaházak megépítését. Az első 30 emeletes New York-i irodaházat 1899-ben adták át, 1908-ben pedig már 40 emeletig jutottak. A 60 szintet 1913-ban abszolválták.
Eleinte gyalogolni szerettek
Természetesen a tulajdonosok azért ösztönözték az egyre magasabb házak építését, hogy egyre nagyobb profitra tehessenek szert, több emelet, több cég, több irodista, több bevétel. Valamint döntő szempont volt a telekárak növekedése, így minél kevesebb földterületet akartak felhasználni irodaházak építésére. Másrészt azonban hátrányok is adódtak, így egyrészt a magasabb épületek kivitelezése növelte a költségeket, hiszen erősebb szerkezeteket és nagyobb alapot kellett építeniük, másrészt az irodisták közlekedése a szinten között is jelentősebb kiadást eredményezett.
Prioritássá vált a liftek építése, ugyanakkor eleinte az emberek nem szívesen vették azokat igénybe, mert jobban szerettek gyalogosan közlekedni. Ráadásul a liftfejlesztések költsége gyorsabban nőtt eleinte, mint az épületek magassága, hiszen egyre több területet kellett elvonni a házban, így az nem hasznosult kereskedelmi felületként.
Alacsony földárak
Jó néhány ok közrejátszott abban, hogy a 19. század végéig nem akartak a házak öt emeletesnél magasabbra nőni. Először is a belvárosi telekárak meglehetősen alacsonyak voltak, ezért kicsi volt az ösztönző erő a magasabb épületek kivitelezésére. Másodszor a magasabban fekvő szintek megépítése többe került, hiszen ha kőben vagy téglafalban gondolkodtak, akkor az épület alacsonyabb részein vastagabbra kellett tervezni a falakat, amely növelte a költségeket, és csökkentette a hasznos alapterületet.
Valamint az acél meglehetősen drága mulatság volt akkoriban. Harmadrészt pedig senki sem fizetett több bérleti díjat azért, mert az irodája az ötödik emeletnél magasabban volt, még ha lifttel is közlekedett. Vagyis a hatodik emelettől felfelé a kivitelezés költségei nagyobbak voltak, mint a bérleti díjból származó bevételek.
A liftek forradalma
Ezek a szempontok gyökeresen megváltoztak a 19. század végén. Először is a földárak felmentek, mivel nőtt az alkalmazottak létszáma és a társaságok egyre nagyobb volumenben keresték a belvárosi lokációkat irodáik működtetése céljából. New Yorkban és Chicagóban épültek a legmagasabb házak, mivel itt mentek fel leginkább a belvárosi telekárak. Például Chicago egyik központi negyedében rövid időn belül 130 ezer dollár/hektárról 1889-ra 900 ezer dollár/hektárra növekedtek az árak.
Másrészt a liftek egyre gyorsabbak lettek. Elisha Otis (1811-61) találmánya nagy lökést jelentett a felvonó-evolúcióban. Egyik munkatársa, Baldwin 1872-ben feltalálta a hidraulikus meghajtású liftet is, amelyet két év múlva már gyártani kezdtek. 1875 után a liftek már az irodaépületek kivitelezésének egyik kulcskérdésének számítottak. 1902-ben pedig már a 25 emeletesnél magasabb házakat is el tudtál látni felvonóval.
A hidraulikus liftek kerültek domináns helyzetbe. Az elektromos meghajtású liftek egyelőre nem tudtak versenyezni a hidraulikus felvonókkal, mert nem tudtak nagyobb sebességet elérni a magasházakban, később azonban a további fejlesztéseknek köszönhetően egyre nagyobb szerepet kaptak.
És jött az acélipar
A felhőkarcoló-építkezések harmadik fő oka pedig a technológia fejlődésében keresendő, hiszen az acél ára jelentősen csökkent a 19. század végére. Egy 15-16 szintes irodaház acélváza megközelítőleg 1800-2200 tonna súlyt jelentett, amely a 10-12 ezer tonnás összsúly közel 20 %-át tette ki. További technológiai fejlesztések segítették elő a nehezebb szerkezetű épületek felhúzását. Így például 1850 körül a födémeket öntöttvas-gerendákkal erősítették meg, míg 1885-ben már acélgerendákat alkalmaztak. 1890 után pedig acélt használtak mind a függőleges, mind a vízszintes szerkezetek építéséhez.
1880-ben New Yorkban még csak 6 épület volt magasabb 10 emeletnél. 1900-ban azonban Dél-Manhattanben már 65 irodaház érte el a 60 méter magasságot. Nagyjából 1000-4000 munkás dolgozott egy-egy építkezésen. A hihetetlen fejlődést jelzi, hogy 1908-ban New Yorkban már 538 épület volt magasabb 10 emeletnél.
Sorra dőltek meg a magassági rekordok: 1894-ben a Manhattan Life Insurance Buildinggel átlépték a bűvös 100 méteres magasságot, 1909-ben pedig a Met Life Building meghaladta a 200 méteres magasságot is. A híres-nevezetes Empire State Building 1931-re készült el, és az antennáig 443 métert számoltak, amellyel 1972-ig a világ legmagasabb felhőkarcolójának számított. Ezután adták át a WTC északi tornyát, amely az antennával együtt 526 méter magas épület volt.
